2. fejezet Könnyes búcsú

Az erdő mélyéből hatalmas sikítás hangzott. Amit persze nem hallhatott senki, mivel nem is járt arra a kutya sem. A sikítás újra felhangzott, ezúttal viszont kacaj követte.

- Megvagy Nina! – társult egy másik, mélyebb nevetés is az előzőhöz.

- Nem isz! – selypített a kislány, miközben próbált Zero kezéből kiszabadulni. Ez persze egyet jelentett a lehetetlennel.  Még pár másodpercig próbálkozott, majd miután ő is rájött, hogy nem fog szabadulni, elhelyezkedett kényelmesen Zero karjaiban.

- Mi van? Már nem is próbálsz menekülni? – nevetett ismét fel a rókadémon.

- De csak most pihenek egy kicsit – szótagolta lassan a kislány. És, ahogy ezt ki mondta, nagyot ásított. Zero mosolyogva nézte a csöppséget a karjaiban. Hirtelen eszébe jutott az a nap, amikor az erdőben rátalált. A kislányon lévő kötözések mutatták, hogy ez nem is volt olyan régen. Nina egy hónapja élt a rókadémonnál. De ezalatt, a rövid idő alatt elválaszthatatlanok lettek. A kislány a nevén kívül nem emlékezett semmire. Nem tudta, hogy került az erdőbe, vagy, hogy kik is a szülei. Fogalma sem volt a világról sem, amibe beleszületett.

A kislány halk szuszogást hallatott, amiből rögtön lehetett következtetni, hogy elaludt. Zero ezen elmosolyodott. Az előbb még olyan fáradhatatlanul futkosott, most meg úgy nézet ki a csöppség, mintha ezer év óta arra vár, hogy végre pihenhessen.

Óvatosan felállt vele és az ágyához vitte. Beletette és betakarta. A kislány ekkor álmában megfordult az ágyban és az első dolgot, ami a keze ügyébe akadt megfogta. Ez a rókadémon haja volt. Zero erre újfent elmosolyodott és megpróbálta kiszabadítani fogságba esett tincseit. Nina azonban olyan göcsörtösen kapaszkodott bele, mintha az élete múlott volna rajta. Zero egy apró mély sóhajjal nyugtázta, hogy most ő az, akit a másik fogva tart, és feladta a szabadulási tervét. Fejét az ágyra döntötte és onnan nézte, ahogy a csöppség alszik.

A gondolataiba merült. Tudta nagyon jól, hogy ez a békés időszak hamarosan elmúlik. A közel jövőben egyedül kell hagynia Ninát, hogy famíliárisi kötelezettségeit teljesítse. Most viszont nem akart ilyen dolgokra gondolni. Inkább csak nézte, ahogy a kislány mellkasa emelkedik és süllyed, miközben alszik. Megnyugtató volt számára.

Pár órával később Nina újfent fáradhatatlanul futkorászott össze-vissza a kis házban.

- Kapj el, ha tudsz! – kiáltotta az ágy tetejéről, miközben azon ugrált.

- Ha ezt így folytatod, le fogsz onnan esni! – nézett a kislányra a rókadémon, mint aggódó anya a gyermekére.

- Nem fogok! – nevetett fel a lány és ugrált tovább. Azonban az egyik leérkezésnél megakadt a lába a takaróba, és orral előre esett. Zero azonnal ott termet és elkapta az éppen eső Ninát.

- Én mondtam… - állította talpra a lányt. Még akart volna néhány mondatot hozzáfűzni arról, hogy az ágyon és minden más instabil dolgon veszélyes az ugrálás, azonban ez nem következett be. A tekintete a távolba révedt. Egy pillanatra elkomorult az arca, majd újra a kislányra nézett, aki azt gondolta, hogy a rókadémon azért maradt csendben, mert mérges.

- Figyelj Nina! – kezdett bele. Nina rögtön ránézett, azonban Zero arcán nem dühöt látott. Sokkal inkább olyan dolgot, amitől a kislány megijedt.

- Többet nem ugrálok…. – szedte össze a gondolatait, azonban a fiú közbe vágott.

- Nem, nem erről van szó. De nekem… - Zero kereste a legmegfelelőbb szavakat. Mégis, hogy magyarázhatná el egy öt-hat évesnek… ? - most el kell mennem.

Nina szemében villámcsapásra könnyek gyűltek. Zero derekához bújt és átölelte.

- Ne! – szipogta a lány. A rókadémon óvatosan lefejtette magáról a kislány kezeit és felemelte az arcát így kénytelenek voltak egymás szemébe nézni.

- Nem örökre megyek el – mosolyogta a fiú. A mosolya azonban nem volt őszinte. – Pár nap és visszajövök. A kislány újfent megölelte.

- Akkor ne is menj el! – szipogta. Zero is így tett volna legszívesebben… De muszáj volt elmennie. Az istene szólította…

- Sajnos muszáj elmennem…

- Mégis miért? – kérdezte a lány, miközben még mindig Zero derekát szorította.

- Majd egyszer elmagyarázom… - révedt újfent a tekintete a távolban. Nem, semmi kedve nem volt soha sem elmagyarázni Ninának, hogy most miért kell elmennie… Mégis, hogy magyarázhatná el ennek a csöppségnek, hogy ő igazából egy gonosz, gyilkos démon…?

Megölelte a kislányt, majd felállt és elmondta, hogy, ha Ninának valamire szüksége van, akkor azt hol találja. Illetve a lelkére kötötte, hogy ne menjen ki a házból. Csak reménykedett, hogy a lány mindent megjegyzett.

Pár perccel később a rókadémon kitette a lábát a ház ajtaján és elindult. Nina azonban még utána szaladt.

- Ugye tényleg visszajössz? És soha nem hagyod, hogy leessek az ágyról ugye? – törölte le az utolsó könnycseppet az arcáról. Már nem sírt. Megbízott Zeroban.  Ha a rókadémon azt mondja neki, hogy vissza fog jönni, akkor vissza is fog.

Zero megfogta a kislány kezét és egy apró puszit nyomott rá.

- Ne aggódj Nina! Mindig meg foglak védeni! Legyen szó arról, hogy el kell kapjalak, amikor éppen elesel vagy legyen szó bármi másról, én mindig melletted leszek! Mindig melletted, és mindig megvédelek! – mosolyodott el. Ezúttal őszinte mosollyal. – Most viszont menj vissza a házba! Hideg van, és te nem vagy melegen felöltözve.

Nina így is tett. Zero megvárta, míg a kislány biztonságban nem lesz, majd elindult az emberek világába, ahol az istene is várt rá, valami mocskos megbízatással.  

1. fejezet Amar

Amar városa volt a leghíresebb a démonok világában. Híres volt a balhéiról, belső harcairól, csatáiról. Ha valaki a bajt kereste, biztos Amarba ment. Kevés olyan démon létezett, aki csak véletlen keveredett ebbe a városba. Ha valaki mégiscsak így tett, egy életre megtanulta, hogy itt nem mosolygás és üdvrivalgás fogadja. A legtöbb démon félt is ebbe a városba menni. És félelmük jogos is volt.

A lány is rettegett. De ennek ellenére elment Amarba. A helyi kocsma előtt állt és próbálta összeszedni a megmaradt bátorságát. Bár az utcán maradni semmi kedve nem volt, valahogy mégis biztonságosabbnak tűnt így tenni, mint bemenni a kocsmába. Óriási magas sarkúja hangosan koppant, amikor hátralépett pár lépést, hogy az épületet messzibbről is megnézhesse. Hatalmas volt. A cégér táblázat a legtöbb helyen már lekopott. Nem is lehetett elolvasni, hogy mi is pontosan a kocsma neve. Bár, aki ide belép, azt nem is érdekelhette. Kívülről leginkább egy düledező romnak nézett ki. Csoda, hogy még egyben volt. Belülről hangos zene és nevetés hangzott.

A lány végig nézett magán. Sárga ujjatlan pólójával, talán akkor sem lehetett volna feltűnőbb, ha világít. Az összeállítást csak tetézte a fekete miniszoknya. Egy nagyot sóhajtva könyvelte el magában, hogy a lehető legrosszabb ruha összeállításban van. Nem is csoda. Reggel, ha valaki felkelti, és azt mondja neki, hogy ma Amarba megy, tuti kineveti az illetőt. De neki muszáj volt most idejönnie!

Egy nagy levegőt véve a lábainak parancsot adott, hogy induljanak el. Korántsem gyűjtött elég bátorságot, de, ha tovább marad egyhelyben, az valakinek fel fog tűnni.

Azonban még mielőtt elérte volna a kocsma ajtaját, egy kéz ragadta meg hátulról a csuklóját. Ezzel a mozdulattal kényszerítve, hogy forduljon meg.

- Eltévedtél kiscica? – nézett szembe az illető a lánnyal. Egy medve démon volt. Egész arcát szőrzet borította. A szája kaján vigyorra húzódott. Mögötte két társa vártak. Feltehetően a vezérük következő lépésére. A lány, azt a bátorságot, amit az előbb nem sikerült összeszednie, most összekaparta. Kihúzta magát és úgy fordult, hogy a derekán hordott kardja jól látható helyre kerüljön. Persze mindezt úgy csinálta, mintha csak véletlen tette volna meg.

- Nem! – rántotta ki a csuklóját a férfi kezéből.  A pillanatnyi meglepődésnek hála a lánynak maradt elég ideje, hogy megforduljon, és ezúttal habozás nélkül elinduljon a kocsma bejárata felé. A férfi azonban újból utána nyúlt. A lány egyet hátraugrott és kardot emelve az előtte állóra lassan kezdett el beszélni.

- Úgy hiszem, nem kéretem segítséget – mondta a legnyugodtabb hangján, annak ellenére, hogy a szíve a torkába dobogott. Tudta nagyon jól, hogy nem lett volna szavad ebbe a városba jönnie. Ha itt valaki kardot emel másra, az biztos harccal végződik. És, ha a lánynak harcolnia kell, akkor biztos veszít.

- Valaki tüzes kedvében van – vicsorgott rá a medve démon. Ő és a két társa pillanatok alatt harci állást vettek fel. A lány átkozta a napot, hogy ma egyáltalán kimászott az ágyból.

A három alak támadásba lendült, de még mielőtt elérték volna a lányt, egy szélroham elsöpörte őket. Mind a négy arcán meglepettség süvített át. A három férfi lassan felállt, és ekkor látták meg, hogy immár nem egy, hanem két ellenfelük van. A kocsma ajtajában állt az új jövevény. Egy fiú volt. Fülei és farka hirdette, hogy a róka démonok klánjába tartozott. Hatalmas erővel rendelkezett, ezt azonnal meg lehetett állapítani. Egyik kezét a lány vállára helyezte.

- Hordjátok el magatokat, amíg szépen mondom – vicsorgott az éppen felálló férfiakra. Azok szó nélkül tették, ami mondott, és pillanatok alatt eltűntek. Mikor már nem látta őket, a lányhoz szólt. – Elárulnád, hogy mégis mi a jó életet keresel itt, Kirara? – a hangjában düh vegyült, érdeklődéssel.

- Éppenséggel téged – mosolygott rá. A kezdeti félelme eltűnt. Tudta jól, hogy a fiú mellett nem eshet bántódása. És jóleső, biztonságos érzetet nyújtott neki az is, hogy a másik keze, még mindig a vállán nyugodott.

- Az, hogy keresel, még nem kéne, hogy azt jelentse, hogy meg akarod ölni magadat. Te is nagyon jól tudod, hogy nem kéne itt lenned! – emelte le a kezét, a lány legnagyobb bánatára. Azonban egyikük figyelmét sem kerülte el az, hogy a fiú óvatosan mozgatja a karját. Nem véletlen. A ruha alatt, friss sérülés lapult. 

Kirara nagyot sóhajtott.

- Pont erről szeretnék veled beszélni – mutatott a fiú sérült testrészére.

- Ugyan mit tudnál mondani? – kezdte el a lányt arrébb tolni.

- Héj, mégis mit csinálsz? – torpant meg, így a fiú is kénytelen volt megállni.

- Kiviszlek a városból. Egyedül esélytelen, hogy kijuss – felelte nemes egyszerűséggel.

- Valahogy be is jutottam. És egyébként is. Ha kiviszel, akkor száz százalékig biztos vagyok abban, hogy miután biztonságba tudtál, elmész, anélkül, hogy bármit is mondhattam volna.

- Igen – nevetett fel a fiú. – Ez volt a tervem. De, ha szeretnéd, akkor akár most rögtön el is mehetek – miután látta a lány reakcióját, újból felnevetett – Csak vicceltem. Szóval halljuk mit is akarsz pontosan mondani nekem? – nézett Kirara szemébe.

A lány otthon ezerszer elpróbálta, hogy mit fog mondani. Körülbelül egy fél órás előadást tervelt ki. Arra azonban nem számított, hogy a fiú tényleg meg is fogja hallgatni. Ez keresztbe húzta a számításait. Így egy ideig nem is tudott semmit sem mondani. Ekkor a fiú elindult, arra várva, hogy a lány követi.

- Várj Zero! –szólt utána.

- Mégis szeretnél valamit mondani? – állt meg.

- Még szép, hogy szeretnék. Mégpedig, hogy ezt nem folytathatod örökké! Egyszer ott fogod hagyni a fogadat! Komolyan… Már a barátodnak lenni is veszélyes, mert annyi ellenséged van. Ha ez így megy tovább, akkor meg fognak ölni. És ne mondd nekem, hogy túlspilázom! Mert tudod mit hangoztatnak? – vett most először levegőt a lány. Majd elváltoztatott hangon folytatta – Tegnap a nagy Zero szembekerült három démonnal. És ebből hárman túlélték. A hatalmas Zero meg fület, farkat behúzva menekült, és azóta, is nyaldossa a sebeit. És – de itt a fiú morogva közbevágott.

- És te ezeket el is hiszed? – nézett Kirara szemébe. A lány felsóhajtott.

- Nem. De tény, ami tény, megsérültél. És hárman meg is menekültek. 

- Persze, hogy meg, mert nem hárman voltak, hanem harmincan! – csattant fel Zero.

- És mi van, ha legközelebb háromszázan mennek ellened? Hm? Akkor mit csinálsz? – fintorodott el a lány. Belegondolni sem mert.

- Akkor addig harcolok, amíg tudok – fordult meg Zero, jelezve, hogy részéről a beszélgetés lezárult. A lány némán követte.

Amarba kevés olyan ember van, akire nem támadnak a démonok. És ezen kevesek egyike volt a rókadémon, Zero. Így nem kellett attól félniük, hogy bárki is beléjük köt, amíg áthaladnak a városon.

Mikor elérkeztek a szomszéd településre, a fiú megállt.

- Tudod Kirara, ha akarnék, sem tudnék ez ellen tenni semmit – a lány felsóhajtott. Tudta nagyon jól. Zero nem önszántából harcolt. A jóslás istenének, Hironak a familiárisa volt. Hiro pedig híres volt arról, hogy szerette, ha nagy hatalma van, és szerette ezt mások orra alá is kötni. Így előszeretettel köpött bele más istenek vagy démonok levesébe, és persze a familiárisainak kellett utólag mindent rendbe tenni. Ez legtöbbször harcot jelentett. Mivel Zero volt a legerősebb, mindig ő simította el ezeket az ügyeket. Persze az istene utasítására, aminek nem mondhatott ellent. – Innen azt hiszem, boldogulsz is. A legjobb lesz, ha megyek – nézett a lányra, majd megfordult. Kirara utána kapott.

- Mégis hova ilyen sietősen? – kérdezte haragosan.

- Nem te mondtad, hogy még a barátomnak lenni is veszélyes? És a világért sem sodornálak veszélybe – mosolyodott el Zero. A lány erre elpirult.

- De, ha mellettem maradnál, akkor nem is bánthatna senki és akkor… - de nem fejezte a mondatot.

- Sajnálom, de tényleg mennem kell – simogatta meg a lány fejét, annak ellenére, hogy tudta jól, Kirara utálja, ha ezt csinálja. Majd választ sem várva elindult vissza Amar felé. A lány nem szólt utána. Csak nézte, ahogy Zero lassan eltűnik a messziségbe.

A róka démon a két város közötti erdőben megállt.

- Meddig akartok még követni? – morogta a sötétségbe. Mióta elhagyta Amart, érezte, hogy négy démon van a nyomába. De mivel a lány mellette volt, úgy látta jónak, hogy addig nem lép semmit, amíg a démonok sem. Most azonban már egyedül volt. A négy démon lassan lépett elő a sötétségből. – Mégis kik vagytok? – nézett egyesével végig az alakokon.

- Mondjuk úgy, hogy olyanok, akik elég sok mindent elvesztettek miattad – köpte a szavakat az egyik.

- Szóval bosszút akartok állni valami miatt? – sóhajtott fel Zero. – A legjobb lenne, ha most elmennétek, és a kis bosszúállosdi terveteket hagynátok a fenébe! – bár tudta jól, hogy ez mit sem fog változtatni a démonok tervén.

És igaza is lett. Mind a négyen egyszerre támadtak rá.

Öt perccel később Zero folytatta az útját, amerre elindult. Ezúttal azonban a ruhája tiszta vér volt. Nagy része persze az erdőben most holtan fekvő démonok vére volt. De a sok ugrálástól, kinyíltak az ő sebei is, amiket még a tegnapi csatában szerzett.

Pár óra sétálás után elérkezett a démoni világ egyik legnagyobb erdejébe. Az erdő közepén volt egy kis ház. Ez volt Zero otthona. Familiáris létére az istene mellett kellett volna minden szabad idejét töltenie, de gyakran kiskapukat használva, eljött ebbe az erdőbe.

Most is a ház felé vette az irányt.

Az erdő csendes és békés volt. Mint általában. Zero pont ezt szerette benne.

Lassan sétált, kihasználva pillanatnyi szabadsága minden pillanatát. Az ég sötét volt, mint a démonok világába mindig, de most ez sem törhette le a fiút. Valami miatt jól érezte magát. Talán, mert megtudta, hogy, ha meg is halna, egy valakinek hiányozna. Ez a valaki Kirara volt.

Ahogy előre haladt, a csend megszűnt, és sikítás foszlányokat vélt a fiú felfedezni. A hallása kitűnő volt, ennek ellenére csak nagyon halkan hallotta. De azt meg tudta állapítani, hogy nőtől származik.

Kíváncsiságából fogva, Zero elindult a sikítást előidéző alak felé, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudott.

Egy tisztáson azonban megállt. A tisztás közepén körülbelül nyolc róka járt-kelt valami körül. Egyszerű rókák, nem démonok. Amit körbevettek azonban sokkal jobban felkeltette Zero érdeklődését.

Egy apró test volt. A földön feküdt. A testén rengeteg harapás nyom éktelenkedett. A szemei csukva voltak, de nem volt halott. Csak elájult.

Zero a rókák és a kicsi test közé állt. A róka démon jelenlététől persze az összes alantasabb négylábú meghátrált. A fiú alaposabban szemügyre vette a földön fekvő testet. Egy kislány volt. Nem több ötévesnél.  Hosszú szőke haja vérben úszott. Feltehetőleg a saját vérében.

Zero egy mélyet sóhajtott.

- Hát téged is üldöznek? – tette fel halkan a kérdést, majd az eltűnt rókák után nézett.

Szánalmat érzett a kislány iránt, és egyszerre megértést is. Óvatosan felemelte a kis testét, és elindult vele a háza felé.