Az erdő
mélyéből hatalmas sikítás hangzott. Amit persze nem hallhatott senki, mivel nem
is járt arra a kutya sem. A sikítás újra felhangzott, ezúttal viszont kacaj
követte.
- Megvagy Nina!
– társult egy másik, mélyebb nevetés is az előzőhöz.
- Nem isz! –
selypített a kislány, miközben próbált Zero kezéből kiszabadulni. Ez persze
egyet jelentett a lehetetlennel. Még pár
másodpercig próbálkozott, majd miután ő is rájött, hogy nem fog szabadulni,
elhelyezkedett kényelmesen Zero karjaiban.
- Mi van? Már
nem is próbálsz menekülni? – nevetett ismét fel a rókadémon.
- De csak most
pihenek egy kicsit – szótagolta lassan a kislány. És, ahogy ezt ki mondta,
nagyot ásított. Zero mosolyogva nézte a csöppséget a karjaiban. Hirtelen eszébe
jutott az a nap, amikor az erdőben rátalált. A kislányon lévő kötözések
mutatták, hogy ez nem is volt olyan régen. Nina egy hónapja élt a rókadémonnál.
De ezalatt, a rövid idő alatt elválaszthatatlanok lettek. A kislány a nevén
kívül nem emlékezett semmire. Nem tudta, hogy került az erdőbe, vagy, hogy kik
is a szülei. Fogalma sem volt a világról sem, amibe beleszületett.
A kislány halk
szuszogást hallatott, amiből rögtön lehetett következtetni, hogy elaludt. Zero
ezen elmosolyodott. Az előbb még olyan fáradhatatlanul futkosott, most meg úgy
nézet ki a csöppség, mintha ezer év óta arra vár, hogy végre pihenhessen.
Óvatosan
felállt vele és az ágyához vitte. Beletette és betakarta. A kislány ekkor
álmában megfordult az ágyban és az első dolgot, ami a keze ügyébe akadt
megfogta. Ez a rókadémon haja volt. Zero erre újfent elmosolyodott és
megpróbálta kiszabadítani fogságba esett tincseit. Nina azonban olyan
göcsörtösen kapaszkodott bele, mintha az élete múlott volna rajta. Zero egy
apró mély sóhajjal nyugtázta, hogy most ő az, akit a másik fogva tart, és
feladta a szabadulási tervét. Fejét az ágyra döntötte és onnan nézte, ahogy a
csöppség alszik.
A gondolataiba
merült. Tudta nagyon jól, hogy ez a békés időszak hamarosan elmúlik. A közel
jövőben egyedül kell hagynia Ninát, hogy famíliárisi kötelezettségeit
teljesítse. Most viszont nem akart ilyen dolgokra gondolni. Inkább csak nézte,
ahogy a kislány mellkasa emelkedik és süllyed, miközben alszik. Megnyugtató
volt számára.
Pár órával
később Nina újfent fáradhatatlanul futkorászott össze-vissza a kis házban.
- Kapj el, ha
tudsz! – kiáltotta az ágy tetejéről, miközben azon ugrált.
- Ha ezt így
folytatod, le fogsz onnan esni! – nézett a kislányra a rókadémon, mint aggódó
anya a gyermekére.
- Nem fogok! –
nevetett fel a lány és ugrált tovább. Azonban az egyik leérkezésnél megakadt a
lába a takaróba, és orral előre esett. Zero azonnal ott termet és elkapta az
éppen eső Ninát.
- Én mondtam… -
állította talpra a lányt. Még akart volna néhány mondatot hozzáfűzni arról,
hogy az ágyon és minden más instabil dolgon veszélyes az ugrálás, azonban ez
nem következett be. A tekintete a távolba révedt. Egy pillanatra elkomorult az
arca, majd újra a kislányra nézett, aki azt gondolta, hogy a rókadémon azért
maradt csendben, mert mérges.
- Figyelj Nina!
– kezdett bele. Nina rögtön ránézett, azonban Zero arcán nem dühöt látott.
Sokkal inkább olyan dolgot, amitől a kislány megijedt.
- Többet nem
ugrálok…. – szedte össze a gondolatait, azonban a fiú közbe vágott.
- Nem, nem
erről van szó. De nekem… - Zero kereste a legmegfelelőbb szavakat. Mégis, hogy
magyarázhatná el egy öt-hat évesnek… ? - most el kell mennem.
Nina szemében
villámcsapásra könnyek gyűltek. Zero derekához bújt és átölelte.
- Ne! –
szipogta a lány. A rókadémon óvatosan lefejtette magáról a kislány kezeit és
felemelte az arcát így kénytelenek voltak egymás szemébe nézni.
- Nem örökre
megyek el – mosolyogta a fiú. A mosolya azonban nem volt őszinte. – Pár nap és
visszajövök. A kislány újfent megölelte.
- Akkor ne is
menj el! – szipogta. Zero is így tett volna legszívesebben… De muszáj volt
elmennie. Az istene szólította…
- Sajnos muszáj
elmennem…
- Mégis miért? –
kérdezte a lány, miközben még mindig Zero derekát szorította.
- Majd egyszer
elmagyarázom… - révedt újfent a tekintete a távolban. Nem, semmi kedve nem volt
soha sem elmagyarázni Ninának, hogy most miért kell elmennie… Mégis, hogy
magyarázhatná el ennek a csöppségnek, hogy ő igazából egy gonosz, gyilkos démon…?
Megölelte a
kislányt, majd felállt és elmondta, hogy, ha Ninának valamire szüksége van,
akkor azt hol találja. Illetve a lelkére kötötte, hogy ne menjen ki a házból.
Csak reménykedett, hogy a lány mindent megjegyzett.
Pár perccel
később a rókadémon kitette a lábát a ház ajtaján és elindult. Nina azonban még
utána szaladt.
- Ugye tényleg
visszajössz? És soha nem hagyod, hogy leessek az ágyról ugye? – törölte le az
utolsó könnycseppet az arcáról. Már nem sírt. Megbízott Zeroban. Ha a rókadémon azt mondja neki, hogy vissza
fog jönni, akkor vissza is fog.
Zero megfogta a
kislány kezét és egy apró puszit nyomott rá.
- Ne aggódj
Nina! Mindig meg foglak védeni! Legyen szó arról, hogy el kell kapjalak, amikor
éppen elesel vagy legyen szó bármi másról, én mindig melletted leszek! Mindig
melletted, és mindig megvédelek! – mosolyodott el. Ezúttal őszinte mosollyal. –
Most viszont menj vissza a házba! Hideg van, és te nem vagy melegen felöltözve.
Nina így is
tett. Zero megvárta, míg a kislány biztonságban nem lesz, majd elindult az
emberek világába, ahol az istene is várt rá, valami mocskos megbízatással.
