4. fejezet Rókák

Nina kacarászva emelgette a lábait, miközben apró vízcseppek csurogtak arról le. Egy kis tó mellett ült egy kövön úgy, hogy a lábujja éppen érintse a víz tükrét. A víz felső rétege kéken csillogott, ami ritka volt az erdőben, de még a démonok világában is. A legtöbb folyó vagy tó feketén nézett ki, amiben szemlátomást nem sok élőlény tudott megélni. De ez a tó más volt. Kivételes. Nina ezért is szerette nagyon. Sejtette, hogy az emberek világában is ilyen tavak lehetnek. Zero egyszer mesélt neki arról a világról. Nem sokat, és éppen belekezdett már abba is hagyta.

Elgondolkodva nézett a saját tükörképébe. Többet tudott az emberek világáról, mint a sajátjáról. Arról az életről, amibe beleszületett.

Egy mély levegőt vett és megrázta a fejét. Nem volt kedve újabb vitára, amit úgysem nyerhet meg. Az ezen téma körül forgó gondolatait száműzte az agya egy hátsó zugába.

Ekkor egy vízzuhatag csapott le a lányra, egy másodpercre teljesen beterítve őt. Nina azonnal felpattant az eddigi helyéről és mérgesen a csípőjére tette a kezeit.

- Héjj! – nézett Zerora, aki kicsit távolabb, egy fa tövében ült, és most egy önelégült mosoly terült szét az arcán. Végignézett a lány elázott testén és elkönyvelte magában, hogy sikeresen minden porcikáját víz borítja. – Ez meg mégis mire volt jó? – vette előre a haját, hogy megpróbálja kicsavarni belőle a vizet.

- Annyira a gondolataidba merültél, hogy, ha melletted robbant fel valami, azt sem vetted volna észre. 

Nina két lépést előre ment és közbevágott.

- Ohh persze, ezért locsoljuk le szegény lányt. Hiszen elkalandozott a figyelme, és két percig nem rám figyelt, szörnyű – mélyítette el a hangját. Ekkor egy újabb vízréteg zuhant a nyakába.

- Az a kislány jobban tenné, ha nem heccelne démonokat – mosolyodott el Zero.

- Jó, megadom magamat – emelte fel a lány mind a két kezét, majd megint előre lépett néhány lépést, így már Zero előtt állt. Gyorsan lehajolt, majd megölelte figyelve arra, hogy a lehető legtöbb helyen érintse a vizes ruhája és haja a rókadémont. – Miután te is eláztál egy kicsit – húzódott ádáz mosoly végig a lány arcán. Zero egy pillanatig nem csinált semmit, majd visszaölelte a lányt.

- Jó, ezt a csatát nyerted. Már ha nyerésnek nevezhető az, hogy nagyobb sérülést szenvedtél, mint az ellenség – utalt arra, hogy Nina még így is sokkal vizesebb, mint ő.

- Úgy egy kicsit igazságtalan, hogy kettőnk közül, csak az egyikünknek van természetfeletti ereje – mormolta magában a lány.

Bár Nina nem volt ember, a démonok közé sem éppen sorolhattuk. Rendelkezett néhány démoni erővel, mint a gyors futás, hihetetlen erő, remek látás, hallás de ezen kívül semmi különleges nem volt a lányban.

Nina lassan elengedte rókadémonját és lefeküdt mellé. Szemei az eget kezdték el kémlelni. Sötét volt, mint mindig. Nyomasztó és félelmetes egyszerre. Mégis érdekes is. Nina lassan felemelte a kezét. Azokon a sötét felhőkön túl van egy világ, amit még ő soha sem látott. Ami még felfedezésre vár. Majd Zerora nézett. Sőt, elég sok minden van, ami még felfedezésekre vár…Például a démonok.

- Ilyenkor mit meg nem adnék a gondolataidért – sóhajtotta Zero, miközben megsimogatta a lány fejét.  Nina visszaejtette a kezét a hasára, majd éppen válaszra nyitotta a száját, amikor hirtelen be is csukta.  Olyan gyorsan ült fel, hogy meg kellett támasztania magát, nehogy visszaessen. Szemeivel a távolba meredt. Nem messze tőlük egy apró róka rejtőzött a fák és bokrok sokaságaiba. A lány automatikus közelebb húzódott Zerohoz. Egy pillanatra kiült a pánik az arcára. Zero követte a tekintetét, még meg nem látta, hogy mitől is ijedt meg a lány. A rókák általában nem merészkednek ilyen közel a rókadémonhoz. Félnek tőle, érzik azt, hogy egy sokkal erősebb fajtásukkal állnak szemben. A hangsúly az általában szón van. Ritkán egy-egy bátrabb róka közel somfordál hozzá, de pár percen belül azoknak is inába száll a bátorságuk. A bokrokon túl figyelő állat is megérezte a veszélyt és már fordult is el, a másik irányba. Nina azonban még mindig úgy bámulta a helyet, ahol az előbb eltűnt, mintha bármelyik pillanatban újra feltűnhet. Kevés dolog volt, amitől igazán félt, és a lista elejét a rókák vezették. Zero mindig is érdekesnek találta, hogy a lány akárhányszor meglátott egy rókát, bármilyen távol is volt az állat, mindig közelebb húzódott hozzá. Hozzá, aki egy rókadémon volt. De ezt soha sem tette szóvá. Tudta nagyon jól, hogy miért félt Nina ezektől az állatoktól. Hiszen nem is olyan régen ő volt az, aki megmentette a rókák hegyes fogaitól az akkor még cseppnyi kislányt.

- Nincs semmi baj, már elment –simogatta meg a lány fejét. Nina lassan kifújta a levegőt, majd a mosoly újra visszaült az arcára, mintha az előbbi pár másodperc meg sem történt volna. Felállt és a kezeit összekulcsolva nyújtózkodott egyet.

- Nem tudom, hogy miről beszélsz – tagadta le félelmeit. Nem akart gyengének tűnni. Megszámlálhatatlan alkalommal győzködte magát, hogy az erdőben élő rókákon kívül vannak sokkal veszélyesebb lények is. Az agya ezt el is fogadta, de a teste nem. Akárhányszor meglátott egy rókát, rögtön elfogta a félelem. És ezzel nem tudott mit kezdeni. Ahogy a rémálmaival sem.

Zero arca elkomorult. Nina ránézett és pár másodpercig nem szólt egy szót sem. Jól ismerte már ezt az arckifejezést. A lány keresztbe fonta a karjait és az erdőre nézett.

- Menned kell… - nem kérdésnek szánta, tudta jól rá a választ. Csak kimondta, amit mind a ketten gondoltak. Zero felállt és anélkül, hogy a szemébe nézet volna elindult vissza a ház felé. Nina persze a nyomában követte.

- Sajnálom – sóhajtotta a rókadémon.

Naná, hogy sajnálod- gondolta magában a lány, de nem mondta ki, ahogy a többi gondolatát sem, melyek sorba azok voltak: De miért?, Megint hova? , Mikor jössz vissza?, Hiszen még csak most jöttél…, Ne menj!

De már nagyon régen leszokott arról, hogy ezeket megossza Zeroval. Sosem kapott rájuk választ.

Lassan és csendben lépkedtek egymás mellett. Bár a rókadémonnak sietnie kellett volna, hiszen az istene hívatta, nem törődött vele. Egy kis késést megengedhet magának. Főleg, mivel tudta, hogy nem kis kérése lesz az urának felé. Az utóbbi időben Hiroval igen elszaladt a ló. A környező istenek ellen fordult és sorba vívta a csatáit, melyekben persze Zero a frontvonalon harcolt. És ezek már nem a szokásos kisebb csete-paték voltak, mint amikbe Hiro eddig keveredett. Vagyis Hiro familiárisai. Az évekkel ezelőtti harcok sem voltak veszélytelen, de ott általában csak néhány démonnal kellett elbánni havonta. De a mostaniak mások voltak. Seregek vívtak seregekkel. Egy kis hiba sokak életébe kerülhetett. 

A rókadémon annyira a gondolataiba merült, hogy észre sem vette, megérkeztek a kisházhoz.

Nina sértődötten és mégis dicsőségteljesen indult el az ajtó felé. Anélkül, hogy megfordult volna, egyik kezét felemelte, integetés gyanánt.

- Tudom, tudom – sóhajtott. – Hamarosan jössz – ismételte el, amit Zero szokott mindig mondani, amikor elmegy. Majd az ajtóra tette a kezét.

- Nina… - kezdett bele a rókadémon, de a lány a szavába vágott.

- És nem, nem keverem magam bajba. Már, ha bármilyen bajba is tudnám… - sóhajtott.

- Nina... - próbálkozott megint, de újfent nem sikerült befejeznie a mondatot.

- Nem, nem fogom felgyújtani a konyhát, és semmi mást sem – majd peckesen megfordult, hogy szembe nézhessen Zeroval. – Egyéb?

- Hiszen még nem is mondtam semmit – mosolyodott el a rókadémon.

- De akartál! És már ezeket az intelmeket hallottam párszor – emelte az égnek a szemeit a lány.

- Csak annyit akartam mondani, hogy vigyázz magadra – termett egy pillanat alatt Nina előtt. Megsimogatta az arcát, a lány pedig a mellkasához bújt és átölelte.

- Nem akarom, hogy menj! – mondta végül ki. Zero egy mélyet sóhajtott. Ő sem akart elmenni. De muszáj volt. Nem volt más választása. Óvatosan lefejtette magáról Nina kezeit.

- Mire észbe kapsz, már itt is leszek – mondta, bár tudta, hogy ez elég valószínűtlen.

- Akkor el sem mész – motyogta a lány, szinte csak magának. Zero megfordult és elindult az erdő egyik sarka felé.

Még mielőtt elveszthette volna szem elől, Nina még halkan utána szólt, tudván, hogy úgy is hallja a rókadémon.

- Te is vigyázz magadra! – Zero egy pillanatra megállt, hátrafordult és egy mosoly keretében bólintott, majd eltűnt a fák között.

Nina sokáig nézte azt a helyet, ahol a rókadémonja eltűnt.

*           *           *

- Francba – térdelt le Zero miközben az oldalán tátongó sebhez kapta a kezét. – Mégis mi a fészkes fenét keresel itt Kirara? – szórt szinte villámokat a szeme az előtte álló ijedt lányra.

- Én csak, én… - halkult el a hangja, majd összeszedte és kihúzta magát. – Az mellékes, hadd nézzem meg a sebeidet – lépett közelebb a rókadémonhoz. A legsúlyosabb sérülés egyértelműen az oldalán lévő mély és hosszú vágás volt. Kirara keze egy pillanatra megállt a levegőben, amikor végig gondolta, hogy az a seb neki volt köszönhető. De a bűntudatát egy kicsit a háttérbe szorította és elkezdte ellátni Zero sérüléseit. Amikor a keze a bőréhez ért, a rókadémon felszisszent.

- Sajnálom – motyogta Kirara.

- Te halál komolyan nem vagy normális! – korholta még mindig a lányt.

Kirara jól tudta, hogy hibát követett el. De féltette Zerot, és az utóbbi hónapokban nem is látta. Azt gondolta megsérült, így, amikor hallotta, hogy a szomszéd falu szélén látták, gondolkodás nélkül elindult a faluba. Arra aztán végképp nem számítva, hogy éppen egy csata kellős közepén fogja magát találni. Szó szerint a közepén. Zeronak köszönhette, hogy a teste még mindig egy részben, és nem kettőben volt. Az utolsó pillanatban rántotta el a lányt, aminek a következménye az oldalán végigfutó mély seb volt.

- Mégis kik voltak ők? – nézett körbe a lány a mellettük elterülő holttesteken. Soha életében nem látta még ezeket a démonokat, de a fegyvereik és a technikájuk alapján, képzett harcosok voltak. Kirarát persze annyira nem érdekelte, hogy Zero kiket, és hogyan öl meg, de el akarta terelni a figyelmét a sérüléséről és a saját bénaságáról.

- Egy isten familiárisai – komorodott el Zero hangja.

- Sosem értettem, hogy az istenek harcait, miért a démonok vívják meg…

A rókadémon erre nem válaszolt egy ideig. Miután a lány kitisztította a sebét, csak akkor szólalt meg.

- A démonok önszántukból választják, hogy az istenek szolgálatába állnak – nézett egy távoli pontra. Igaza volt, és ezt Kirara is tudta jól. A szerződéshez mind a két fél beleegyezése kell. Amit viszont nem tudott, hogy oly sok évvel ezelőtt Zero mégis miért egyezet bele a szerződésbe.

És, ha a rókadémonon múlik, soha nem is fogja a lány megtudni. 

3. fejezet A világ (?)

- Már megint késik… - fortyogott magában a lány. Az asztalra nézett. Szépen meg volt terítve, az evőeszközök tökéletesen voltak elhelyezve a tányérok körül, a középen lévő kis virágcsokor pedig jó hangulatot adott egy kései ebédnek. Feltéve, ha az ember éppen nem forrt a mérgében, mert ő nem késői ebédet akart. A lány már evett, és most minden erejét összegyűjtötte ahhoz, hogy megszidja a hamarosan belépő személyt. Ezzel azonban várnia kellett.
Már jócskán vacsoraidőn túl jött el az a pillanat, amikor az ajtó nyikorgása jelezte, hogy végre megjött az a személy, akire a lány már úgy várt. 

- Szia Ni.. – kezdett volna bele, ha éppen nem vágnak hozzá egy párnát köszönés közben.

- Elkéstél! – nézett rá Nina szúrós szemekkel, amikkel, ha ölni tudott volna, az előtte álló rókadémon már nem élt volna.

- Tudom, tudom… - sóhajtott mélyet Zero. – És sajnálom is – nézett a lányra világmegváltó szemekkel.

Nina farkasszemet nézett vele, majd egyik ujját felemelte és a fejével együtt rázta, míg válaszolt.

- A-a-a. A héten már harmadszor késel el – leült az asztal körül elhelyezett szék egyikére és karba tette a kezeit. - Ezt nem úszód meg egy bocsánatkéréssel! – próbált olyan komoly arcot vágni, mint még soha. Zero erre elnevette magát. Felvette a földre esett párnát, és az asztalra tette, nem törődve azzal, hogy az egyáltalán nem odavaló. Tudta jól, hogy Nina csak azért hozta az ebédlőbe, hogy aztán üdvözlés képpen hozzávághassa. Hát vigye is csak ő vissza.

- Merő kedvesség vagy – mormolta még mindig mosolyogva a rókadémon. Nina egy mélyet sóhajtott, majd a szemével a párnára nézett.

- Örülj neki, hogy nem egy lábost dobtam – emelte az égnek a szemét, majd azonnal vissza is fordult a figyelme az előtte álló alakra. – Különben is, ne próbáld elterelni a témát!

Zero helyet foglalt a lánnyal szembeni széken. Nina most jó alaposan végig mérhette. Új  kötések voltak a rókadámon kezén.  Olyan csatákról, amikről Nina nem tudhatott. Hiába kérdezte bármikor is Zerot, hogy honnan vannak a sebei, választ soha sem kapott. Ahogy elég sok dologra nem.

- Pár éve még csak fel sem tudtál volna emelni egy lábost – mosolyodott el Zero az emlékén. Persze az a pár év, már inkább egy évtized volt. Nina azóta szépen felcseperedett. Hosszú szőke haja már a derekáig ért, és sehogy sem lehetett rávenni, hogy levágja. – Különben is, mióta is nevezed ezt ruhának? – mutatott a rókadémon a lányon található anyagra. Nina végig nézett magán. Egy kék anyagból készült ruhát vágott szét, és varrt úgy, hogy az neki tetsszen. A felső része csak a mellét takarta, jól hozzásimulva testéhez, míg az alsó részét úgy vágta, mint egy szoknyát, jó nagy kivágásokkal a combjai mentén. A szegélyét piros anyaggal varrta be.

- A te hibád – vont vállat a lány. – Te tanítottál meg varrni.

Ahogy minden mást is Zero tanított neki. Nina soha senki mással nem találkozott. Kivéve az erdőben élő állatokat.

- Na és mi bánta? Ágynemű? Esetleg egy terítő – nevetett fel a rókadémon.

- Ha ennyire tudni akarod akkor egy… Várjunk! – hirtelen felállt és mind a két kezét az asztalra téve előre hajolt. – Azt mondtam, hogy ne tereld el a témát – egy ideig mind a ketten csendben figyelték a másikat. Mind a ketten tudták, hogy milyen beszélgetés fog másodperceken belül elkezdődni. Ezt a csatát már olyan sokszor megvívták, és mindig ugyan olyan eredménnyel. Mélyen egymás szemébe néztek – Ha…- kezdett bele Nina, és mikor nem vágott közbe, gyorsan folytatta is. – Ha magaddal vinnél, nem kéne itthon várjalak, és nem is késnél el és… - de itt elhalkult a hangja. Zero fekete szeme, szinte szikrákat szórt.

- Nem! – mondta ellentmondás nem tűrő hangon. Nina lassan visszahuppant a helyére.

- Nem várhatod el, hogy itt éljem le az életemet – mondta olyan halkan, hogy szinte ő sem hallotta a saját hangját.

- Erről nem nyitok újabb vitát! – állt fel Zero az asztaltól.

- Soha nem nyitsz vitát – csattan ki a lány. Ő is felpattant a székéről. – Ahogy semmi másról sem, ami a másik világgal kapcsolatos. Vagyis inkább a világgal. A világgal, amiről én semmit sem tudok.

- De én igen! – szemei megváltoztak. Már nem dühös volt, sokkal inkább szomorú. Nina hangosan fújt egyet. Inkább veszekedett volna még egy sort Zeroval, mintsem ezekbe a szemekbe nézzen.

- Nem tudhatod, hogy én mit gondolok. Az én döntésem saját véleményt nyilvánítani! – lépett el az asztalától.

- Nina… - szólt utána a rókadémon, de a lány nem is figyelt rá. Helyette bevonult a szobájába. Zero nem ment utána. Pár óra és kijön magától. Mindig ez van. Utána nem beszélnek a veszekedésről. Egészen addig, míg újra elő nem kerül ez a téma.

Zero visszaült a székbe és dühösen karba tette a kezeit. Dühös volt, de nem a lányra, hanem magára. Jó indokai voltak, hogy Ninát soha nem vitte ki a démonok világába, de ezek az indokok leginkább önzőek voltak. Mert persze féltette a lányt a kinti világtól, de nem ez volt a fő oka, hogy nem engedte meg neki, hogy elhagyja az erdőt. Sokkal inkább félt attól, hogy a lány megtudja az igazságot róla. Hogy ő nem éppen egy szent démon. Sőt…Félt attól, hogy Nina az  igazság hallatán elfordulna tőle. Hiszen a lány egy légynek sem tudna ártani.  Mi történne, ha megtudná, hogy az ember, aki felnevelte, igazából napi szinten gyilkolja le a démonokat?

Óvatosan végig húzta a kezeit az új kötéseken a csuklóján, amiket egy farkadémon hagyott rajta. Még friss volt a seb, pár órával ezelőtt szerezte. Ez a démon volt az oka, hogy elkésett. Nem gondolta volna, hogy a démon ilyen erős lesz, és hogy ennyi időbe telik levernie.

Nina szobája felé nézett. Újabban igen kevés időt tölthetett el a lánnyal. Az istene meglehetősen bonyolult és hosszú feladatokat bízott rá, így igencsak nehéz volt neki akár egy-egy napra is elszöknie a valóság elől. És nem akarta elpocsékolni az időt, amit a lánnyal tölthetett. Felállt és bekopogott Nina ajtaján.

- Szeretnél még egy kicsit duzzogni, vagy inkább eljössz velem a tóhoz? – az ajtó varázsütésre kivágódott. Nina csillogó szemekkel nézett rá, miközben erőteljesen bólogatott. Zero elmosolyodott. Tudta, hogy aljas húzás volt tőle. Nina imádott a tónál lenni, és minden lehetőséget kihasznált, hogy odamessen. Tudta, hogy, ha ezt hozza fel választásnak, a lány egyből bele fog egyezni.

Nina kikerülte a rókadémont és máris az ajtónál állt. Tengerkék szemével Zerot vizslatta.

- Mire várunk még? – kérdezte lehengerlő mosollyal az arcán.

- Nem öltözöl át? – tette karba kezeit Zero. A néhány perccel ezelőtti veszekedésnek már nyoma sem volt.

- Eltaláltad – nyitotta ki az ajtót a lány. – Nem!- majd mosolyogva kilépett.

Zero nevetve követte. 

2. fejezet Könnyes búcsú

Az erdő mélyéből hatalmas sikítás hangzott. Amit persze nem hallhatott senki, mivel nem is járt arra a kutya sem. A sikítás újra felhangzott, ezúttal viszont kacaj követte.

- Megvagy Nina! – társult egy másik, mélyebb nevetés is az előzőhöz.

- Nem isz! – selypített a kislány, miközben próbált Zero kezéből kiszabadulni. Ez persze egyet jelentett a lehetetlennel.  Még pár másodpercig próbálkozott, majd miután ő is rájött, hogy nem fog szabadulni, elhelyezkedett kényelmesen Zero karjaiban.

- Mi van? Már nem is próbálsz menekülni? – nevetett ismét fel a rókadémon.

- De csak most pihenek egy kicsit – szótagolta lassan a kislány. És, ahogy ezt ki mondta, nagyot ásított. Zero mosolyogva nézte a csöppséget a karjaiban. Hirtelen eszébe jutott az a nap, amikor az erdőben rátalált. A kislányon lévő kötözések mutatták, hogy ez nem is volt olyan régen. Nina egy hónapja élt a rókadémonnál. De ezalatt, a rövid idő alatt elválaszthatatlanok lettek. A kislány a nevén kívül nem emlékezett semmire. Nem tudta, hogy került az erdőbe, vagy, hogy kik is a szülei. Fogalma sem volt a világról sem, amibe beleszületett.

A kislány halk szuszogást hallatott, amiből rögtön lehetett következtetni, hogy elaludt. Zero ezen elmosolyodott. Az előbb még olyan fáradhatatlanul futkosott, most meg úgy nézet ki a csöppség, mintha ezer év óta arra vár, hogy végre pihenhessen.

Óvatosan felállt vele és az ágyához vitte. Beletette és betakarta. A kislány ekkor álmában megfordult az ágyban és az első dolgot, ami a keze ügyébe akadt megfogta. Ez a rókadémon haja volt. Zero erre újfent elmosolyodott és megpróbálta kiszabadítani fogságba esett tincseit. Nina azonban olyan göcsörtösen kapaszkodott bele, mintha az élete múlott volna rajta. Zero egy apró mély sóhajjal nyugtázta, hogy most ő az, akit a másik fogva tart, és feladta a szabadulási tervét. Fejét az ágyra döntötte és onnan nézte, ahogy a csöppség alszik.

A gondolataiba merült. Tudta nagyon jól, hogy ez a békés időszak hamarosan elmúlik. A közel jövőben egyedül kell hagynia Ninát, hogy famíliárisi kötelezettségeit teljesítse. Most viszont nem akart ilyen dolgokra gondolni. Inkább csak nézte, ahogy a kislány mellkasa emelkedik és süllyed, miközben alszik. Megnyugtató volt számára.

Pár órával később Nina újfent fáradhatatlanul futkorászott össze-vissza a kis házban.

- Kapj el, ha tudsz! – kiáltotta az ágy tetejéről, miközben azon ugrált.

- Ha ezt így folytatod, le fogsz onnan esni! – nézett a kislányra a rókadémon, mint aggódó anya a gyermekére.

- Nem fogok! – nevetett fel a lány és ugrált tovább. Azonban az egyik leérkezésnél megakadt a lába a takaróba, és orral előre esett. Zero azonnal ott termet és elkapta az éppen eső Ninát.

- Én mondtam… - állította talpra a lányt. Még akart volna néhány mondatot hozzáfűzni arról, hogy az ágyon és minden más instabil dolgon veszélyes az ugrálás, azonban ez nem következett be. A tekintete a távolba révedt. Egy pillanatra elkomorult az arca, majd újra a kislányra nézett, aki azt gondolta, hogy a rókadémon azért maradt csendben, mert mérges.

- Figyelj Nina! – kezdett bele. Nina rögtön ránézett, azonban Zero arcán nem dühöt látott. Sokkal inkább olyan dolgot, amitől a kislány megijedt.

- Többet nem ugrálok…. – szedte össze a gondolatait, azonban a fiú közbe vágott.

- Nem, nem erről van szó. De nekem… - Zero kereste a legmegfelelőbb szavakat. Mégis, hogy magyarázhatná el egy öt-hat évesnek… ? - most el kell mennem.

Nina szemében villámcsapásra könnyek gyűltek. Zero derekához bújt és átölelte.

- Ne! – szipogta a lány. A rókadémon óvatosan lefejtette magáról a kislány kezeit és felemelte az arcát így kénytelenek voltak egymás szemébe nézni.

- Nem örökre megyek el – mosolyogta a fiú. A mosolya azonban nem volt őszinte. – Pár nap és visszajövök. A kislány újfent megölelte.

- Akkor ne is menj el! – szipogta. Zero is így tett volna legszívesebben… De muszáj volt elmennie. Az istene szólította…

- Sajnos muszáj elmennem…

- Mégis miért? – kérdezte a lány, miközben még mindig Zero derekát szorította.

- Majd egyszer elmagyarázom… - révedt újfent a tekintete a távolban. Nem, semmi kedve nem volt soha sem elmagyarázni Ninának, hogy most miért kell elmennie… Mégis, hogy magyarázhatná el ennek a csöppségnek, hogy ő igazából egy gonosz, gyilkos démon…?

Megölelte a kislányt, majd felállt és elmondta, hogy, ha Ninának valamire szüksége van, akkor azt hol találja. Illetve a lelkére kötötte, hogy ne menjen ki a házból. Csak reménykedett, hogy a lány mindent megjegyzett.

Pár perccel később a rókadémon kitette a lábát a ház ajtaján és elindult. Nina azonban még utána szaladt.

- Ugye tényleg visszajössz? És soha nem hagyod, hogy leessek az ágyról ugye? – törölte le az utolsó könnycseppet az arcáról. Már nem sírt. Megbízott Zeroban.  Ha a rókadémon azt mondja neki, hogy vissza fog jönni, akkor vissza is fog.

Zero megfogta a kislány kezét és egy apró puszit nyomott rá.

- Ne aggódj Nina! Mindig meg foglak védeni! Legyen szó arról, hogy el kell kapjalak, amikor éppen elesel vagy legyen szó bármi másról, én mindig melletted leszek! Mindig melletted, és mindig megvédelek! – mosolyodott el. Ezúttal őszinte mosollyal. – Most viszont menj vissza a házba! Hideg van, és te nem vagy melegen felöltözve.

Nina így is tett. Zero megvárta, míg a kislány biztonságban nem lesz, majd elindult az emberek világába, ahol az istene is várt rá, valami mocskos megbízatással.  

1. fejezet Amar

Amar városa volt a leghíresebb a démonok világában. Híres volt a balhéiról, belső harcairól, csatáiról. Ha valaki a bajt kereste, biztos Amarba ment. Kevés olyan démon létezett, aki csak véletlen keveredett ebbe a városba. Ha valaki mégiscsak így tett, egy életre megtanulta, hogy itt nem mosolygás és üdvrivalgás fogadja. A legtöbb démon félt is ebbe a városba menni. És félelmük jogos is volt.

A lány is rettegett. De ennek ellenére elment Amarba. A helyi kocsma előtt állt és próbálta összeszedni a megmaradt bátorságát. Bár az utcán maradni semmi kedve nem volt, valahogy mégis biztonságosabbnak tűnt így tenni, mint bemenni a kocsmába. Óriási magas sarkúja hangosan koppant, amikor hátralépett pár lépést, hogy az épületet messzibbről is megnézhesse. Hatalmas volt. A cégér táblázat a legtöbb helyen már lekopott. Nem is lehetett elolvasni, hogy mi is pontosan a kocsma neve. Bár, aki ide belép, azt nem is érdekelhette. Kívülről leginkább egy düledező romnak nézett ki. Csoda, hogy még egyben volt. Belülről hangos zene és nevetés hangzott.

A lány végig nézett magán. Sárga ujjatlan pólójával, talán akkor sem lehetett volna feltűnőbb, ha világít. Az összeállítást csak tetézte a fekete miniszoknya. Egy nagyot sóhajtva könyvelte el magában, hogy a lehető legrosszabb ruha összeállításban van. Nem is csoda. Reggel, ha valaki felkelti, és azt mondja neki, hogy ma Amarba megy, tuti kineveti az illetőt. De neki muszáj volt most idejönnie!

Egy nagy levegőt véve a lábainak parancsot adott, hogy induljanak el. Korántsem gyűjtött elég bátorságot, de, ha tovább marad egyhelyben, az valakinek fel fog tűnni.

Azonban még mielőtt elérte volna a kocsma ajtaját, egy kéz ragadta meg hátulról a csuklóját. Ezzel a mozdulattal kényszerítve, hogy forduljon meg.

- Eltévedtél kiscica? – nézett szembe az illető a lánnyal. Egy medve démon volt. Egész arcát szőrzet borította. A szája kaján vigyorra húzódott. Mögötte két társa vártak. Feltehetően a vezérük következő lépésére. A lány, azt a bátorságot, amit az előbb nem sikerült összeszednie, most összekaparta. Kihúzta magát és úgy fordult, hogy a derekán hordott kardja jól látható helyre kerüljön. Persze mindezt úgy csinálta, mintha csak véletlen tette volna meg.

- Nem! – rántotta ki a csuklóját a férfi kezéből.  A pillanatnyi meglepődésnek hála a lánynak maradt elég ideje, hogy megforduljon, és ezúttal habozás nélkül elinduljon a kocsma bejárata felé. A férfi azonban újból utána nyúlt. A lány egyet hátraugrott és kardot emelve az előtte állóra lassan kezdett el beszélni.

- Úgy hiszem, nem kéretem segítséget – mondta a legnyugodtabb hangján, annak ellenére, hogy a szíve a torkába dobogott. Tudta nagyon jól, hogy nem lett volna szavad ebbe a városba jönnie. Ha itt valaki kardot emel másra, az biztos harccal végződik. És, ha a lánynak harcolnia kell, akkor biztos veszít.

- Valaki tüzes kedvében van – vicsorgott rá a medve démon. Ő és a két társa pillanatok alatt harci állást vettek fel. A lány átkozta a napot, hogy ma egyáltalán kimászott az ágyból.

A három alak támadásba lendült, de még mielőtt elérték volna a lányt, egy szélroham elsöpörte őket. Mind a négy arcán meglepettség süvített át. A három férfi lassan felállt, és ekkor látták meg, hogy immár nem egy, hanem két ellenfelük van. A kocsma ajtajában állt az új jövevény. Egy fiú volt. Fülei és farka hirdette, hogy a róka démonok klánjába tartozott. Hatalmas erővel rendelkezett, ezt azonnal meg lehetett állapítani. Egyik kezét a lány vállára helyezte.

- Hordjátok el magatokat, amíg szépen mondom – vicsorgott az éppen felálló férfiakra. Azok szó nélkül tették, ami mondott, és pillanatok alatt eltűntek. Mikor már nem látta őket, a lányhoz szólt. – Elárulnád, hogy mégis mi a jó életet keresel itt, Kirara? – a hangjában düh vegyült, érdeklődéssel.

- Éppenséggel téged – mosolygott rá. A kezdeti félelme eltűnt. Tudta jól, hogy a fiú mellett nem eshet bántódása. És jóleső, biztonságos érzetet nyújtott neki az is, hogy a másik keze, még mindig a vállán nyugodott.

- Az, hogy keresel, még nem kéne, hogy azt jelentse, hogy meg akarod ölni magadat. Te is nagyon jól tudod, hogy nem kéne itt lenned! – emelte le a kezét, a lány legnagyobb bánatára. Azonban egyikük figyelmét sem kerülte el az, hogy a fiú óvatosan mozgatja a karját. Nem véletlen. A ruha alatt, friss sérülés lapult. 

Kirara nagyot sóhajtott.

- Pont erről szeretnék veled beszélni – mutatott a fiú sérült testrészére.

- Ugyan mit tudnál mondani? – kezdte el a lányt arrébb tolni.

- Héj, mégis mit csinálsz? – torpant meg, így a fiú is kénytelen volt megállni.

- Kiviszlek a városból. Egyedül esélytelen, hogy kijuss – felelte nemes egyszerűséggel.

- Valahogy be is jutottam. És egyébként is. Ha kiviszel, akkor száz százalékig biztos vagyok abban, hogy miután biztonságba tudtál, elmész, anélkül, hogy bármit is mondhattam volna.

- Igen – nevetett fel a fiú. – Ez volt a tervem. De, ha szeretnéd, akkor akár most rögtön el is mehetek – miután látta a lány reakcióját, újból felnevetett – Csak vicceltem. Szóval halljuk mit is akarsz pontosan mondani nekem? – nézett Kirara szemébe.

A lány otthon ezerszer elpróbálta, hogy mit fog mondani. Körülbelül egy fél órás előadást tervelt ki. Arra azonban nem számított, hogy a fiú tényleg meg is fogja hallgatni. Ez keresztbe húzta a számításait. Így egy ideig nem is tudott semmit sem mondani. Ekkor a fiú elindult, arra várva, hogy a lány követi.

- Várj Zero! –szólt utána.

- Mégis szeretnél valamit mondani? – állt meg.

- Még szép, hogy szeretnék. Mégpedig, hogy ezt nem folytathatod örökké! Egyszer ott fogod hagyni a fogadat! Komolyan… Már a barátodnak lenni is veszélyes, mert annyi ellenséged van. Ha ez így megy tovább, akkor meg fognak ölni. És ne mondd nekem, hogy túlspilázom! Mert tudod mit hangoztatnak? – vett most először levegőt a lány. Majd elváltoztatott hangon folytatta – Tegnap a nagy Zero szembekerült három démonnal. És ebből hárman túlélték. A hatalmas Zero meg fület, farkat behúzva menekült, és azóta, is nyaldossa a sebeit. És – de itt a fiú morogva közbevágott.

- És te ezeket el is hiszed? – nézett Kirara szemébe. A lány felsóhajtott.

- Nem. De tény, ami tény, megsérültél. És hárman meg is menekültek. 

- Persze, hogy meg, mert nem hárman voltak, hanem harmincan! – csattant fel Zero.

- És mi van, ha legközelebb háromszázan mennek ellened? Hm? Akkor mit csinálsz? – fintorodott el a lány. Belegondolni sem mert.

- Akkor addig harcolok, amíg tudok – fordult meg Zero, jelezve, hogy részéről a beszélgetés lezárult. A lány némán követte.

Amarba kevés olyan ember van, akire nem támadnak a démonok. És ezen kevesek egyike volt a rókadémon, Zero. Így nem kellett attól félniük, hogy bárki is beléjük köt, amíg áthaladnak a városon.

Mikor elérkeztek a szomszéd településre, a fiú megállt.

- Tudod Kirara, ha akarnék, sem tudnék ez ellen tenni semmit – a lány felsóhajtott. Tudta nagyon jól. Zero nem önszántából harcolt. A jóslás istenének, Hironak a familiárisa volt. Hiro pedig híres volt arról, hogy szerette, ha nagy hatalma van, és szerette ezt mások orra alá is kötni. Így előszeretettel köpött bele más istenek vagy démonok levesébe, és persze a familiárisainak kellett utólag mindent rendbe tenni. Ez legtöbbször harcot jelentett. Mivel Zero volt a legerősebb, mindig ő simította el ezeket az ügyeket. Persze az istene utasítására, aminek nem mondhatott ellent. – Innen azt hiszem, boldogulsz is. A legjobb lesz, ha megyek – nézett a lányra, majd megfordult. Kirara utána kapott.

- Mégis hova ilyen sietősen? – kérdezte haragosan.

- Nem te mondtad, hogy még a barátomnak lenni is veszélyes? És a világért sem sodornálak veszélybe – mosolyodott el Zero. A lány erre elpirult.

- De, ha mellettem maradnál, akkor nem is bánthatna senki és akkor… - de nem fejezte a mondatot.

- Sajnálom, de tényleg mennem kell – simogatta meg a lány fejét, annak ellenére, hogy tudta jól, Kirara utálja, ha ezt csinálja. Majd választ sem várva elindult vissza Amar felé. A lány nem szólt utána. Csak nézte, ahogy Zero lassan eltűnik a messziségbe.

A róka démon a két város közötti erdőben megállt.

- Meddig akartok még követni? – morogta a sötétségbe. Mióta elhagyta Amart, érezte, hogy négy démon van a nyomába. De mivel a lány mellette volt, úgy látta jónak, hogy addig nem lép semmit, amíg a démonok sem. Most azonban már egyedül volt. A négy démon lassan lépett elő a sötétségből. – Mégis kik vagytok? – nézett egyesével végig az alakokon.

- Mondjuk úgy, hogy olyanok, akik elég sok mindent elvesztettek miattad – köpte a szavakat az egyik.

- Szóval bosszút akartok állni valami miatt? – sóhajtott fel Zero. – A legjobb lenne, ha most elmennétek, és a kis bosszúállosdi terveteket hagynátok a fenébe! – bár tudta jól, hogy ez mit sem fog változtatni a démonok tervén.

És igaza is lett. Mind a négyen egyszerre támadtak rá.

Öt perccel később Zero folytatta az útját, amerre elindult. Ezúttal azonban a ruhája tiszta vér volt. Nagy része persze az erdőben most holtan fekvő démonok vére volt. De a sok ugrálástól, kinyíltak az ő sebei is, amiket még a tegnapi csatában szerzett.

Pár óra sétálás után elérkezett a démoni világ egyik legnagyobb erdejébe. Az erdő közepén volt egy kis ház. Ez volt Zero otthona. Familiáris létére az istene mellett kellett volna minden szabad idejét töltenie, de gyakran kiskapukat használva, eljött ebbe az erdőbe.

Most is a ház felé vette az irányt.

Az erdő csendes és békés volt. Mint általában. Zero pont ezt szerette benne.

Lassan sétált, kihasználva pillanatnyi szabadsága minden pillanatát. Az ég sötét volt, mint a démonok világába mindig, de most ez sem törhette le a fiút. Valami miatt jól érezte magát. Talán, mert megtudta, hogy, ha meg is halna, egy valakinek hiányozna. Ez a valaki Kirara volt.

Ahogy előre haladt, a csend megszűnt, és sikítás foszlányokat vélt a fiú felfedezni. A hallása kitűnő volt, ennek ellenére csak nagyon halkan hallotta. De azt meg tudta állapítani, hogy nőtől származik.

Kíváncsiságából fogva, Zero elindult a sikítást előidéző alak felé, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudott.

Egy tisztáson azonban megállt. A tisztás közepén körülbelül nyolc róka járt-kelt valami körül. Egyszerű rókák, nem démonok. Amit körbevettek azonban sokkal jobban felkeltette Zero érdeklődését.

Egy apró test volt. A földön feküdt. A testén rengeteg harapás nyom éktelenkedett. A szemei csukva voltak, de nem volt halott. Csak elájult.

Zero a rókák és a kicsi test közé állt. A róka démon jelenlététől persze az összes alantasabb négylábú meghátrált. A fiú alaposabban szemügyre vette a földön fekvő testet. Egy kislány volt. Nem több ötévesnél.  Hosszú szőke haja vérben úszott. Feltehetőleg a saját vérében.

Zero egy mélyet sóhajtott.

- Hát téged is üldöznek? – tette fel halkan a kérdést, majd az eltűnt rókák után nézett.

Szánalmat érzett a kislány iránt, és egyszerre megértést is. Óvatosan felemelte a kis testét, és elindult vele a háza felé.