4. fejezet Rókák

Nina kacarászva emelgette a lábait, miközben apró vízcseppek csurogtak arról le. Egy kis tó mellett ült egy kövön úgy, hogy a lábujja éppen érintse a víz tükrét. A víz felső rétege kéken csillogott, ami ritka volt az erdőben, de még a démonok világában is. A legtöbb folyó vagy tó feketén nézett ki, amiben szemlátomást nem sok élőlény tudott megélni. De ez a tó más volt. Kivételes. Nina ezért is szerette nagyon. Sejtette, hogy az emberek világában is ilyen tavak lehetnek. Zero egyszer mesélt neki arról a világról. Nem sokat, és éppen belekezdett már abba is hagyta.

Elgondolkodva nézett a saját tükörképébe. Többet tudott az emberek világáról, mint a sajátjáról. Arról az életről, amibe beleszületett.

Egy mély levegőt vett és megrázta a fejét. Nem volt kedve újabb vitára, amit úgysem nyerhet meg. Az ezen téma körül forgó gondolatait száműzte az agya egy hátsó zugába.

Ekkor egy vízzuhatag csapott le a lányra, egy másodpercre teljesen beterítve őt. Nina azonnal felpattant az eddigi helyéről és mérgesen a csípőjére tette a kezeit.

- Héjj! – nézett Zerora, aki kicsit távolabb, egy fa tövében ült, és most egy önelégült mosoly terült szét az arcán. Végignézett a lány elázott testén és elkönyvelte magában, hogy sikeresen minden porcikáját víz borítja. – Ez meg mégis mire volt jó? – vette előre a haját, hogy megpróbálja kicsavarni belőle a vizet.

- Annyira a gondolataidba merültél, hogy, ha melletted robbant fel valami, azt sem vetted volna észre. 

Nina két lépést előre ment és közbevágott.

- Ohh persze, ezért locsoljuk le szegény lányt. Hiszen elkalandozott a figyelme, és két percig nem rám figyelt, szörnyű – mélyítette el a hangját. Ekkor egy újabb vízréteg zuhant a nyakába.

- Az a kislány jobban tenné, ha nem heccelne démonokat – mosolyodott el Zero.

- Jó, megadom magamat – emelte fel a lány mind a két kezét, majd megint előre lépett néhány lépést, így már Zero előtt állt. Gyorsan lehajolt, majd megölelte figyelve arra, hogy a lehető legtöbb helyen érintse a vizes ruhája és haja a rókadémont. – Miután te is eláztál egy kicsit – húzódott ádáz mosoly végig a lány arcán. Zero egy pillanatig nem csinált semmit, majd visszaölelte a lányt.

- Jó, ezt a csatát nyerted. Már ha nyerésnek nevezhető az, hogy nagyobb sérülést szenvedtél, mint az ellenség – utalt arra, hogy Nina még így is sokkal vizesebb, mint ő.

- Úgy egy kicsit igazságtalan, hogy kettőnk közül, csak az egyikünknek van természetfeletti ereje – mormolta magában a lány.

Bár Nina nem volt ember, a démonok közé sem éppen sorolhattuk. Rendelkezett néhány démoni erővel, mint a gyors futás, hihetetlen erő, remek látás, hallás de ezen kívül semmi különleges nem volt a lányban.

Nina lassan elengedte rókadémonját és lefeküdt mellé. Szemei az eget kezdték el kémlelni. Sötét volt, mint mindig. Nyomasztó és félelmetes egyszerre. Mégis érdekes is. Nina lassan felemelte a kezét. Azokon a sötét felhőkön túl van egy világ, amit még ő soha sem látott. Ami még felfedezésre vár. Majd Zerora nézett. Sőt, elég sok minden van, ami még felfedezésekre vár…Például a démonok.

- Ilyenkor mit meg nem adnék a gondolataidért – sóhajtotta Zero, miközben megsimogatta a lány fejét.  Nina visszaejtette a kezét a hasára, majd éppen válaszra nyitotta a száját, amikor hirtelen be is csukta.  Olyan gyorsan ült fel, hogy meg kellett támasztania magát, nehogy visszaessen. Szemeivel a távolba meredt. Nem messze tőlük egy apró róka rejtőzött a fák és bokrok sokaságaiba. A lány automatikus közelebb húzódott Zerohoz. Egy pillanatra kiült a pánik az arcára. Zero követte a tekintetét, még meg nem látta, hogy mitől is ijedt meg a lány. A rókák általában nem merészkednek ilyen közel a rókadémonhoz. Félnek tőle, érzik azt, hogy egy sokkal erősebb fajtásukkal állnak szemben. A hangsúly az általában szón van. Ritkán egy-egy bátrabb róka közel somfordál hozzá, de pár percen belül azoknak is inába száll a bátorságuk. A bokrokon túl figyelő állat is megérezte a veszélyt és már fordult is el, a másik irányba. Nina azonban még mindig úgy bámulta a helyet, ahol az előbb eltűnt, mintha bármelyik pillanatban újra feltűnhet. Kevés dolog volt, amitől igazán félt, és a lista elejét a rókák vezették. Zero mindig is érdekesnek találta, hogy a lány akárhányszor meglátott egy rókát, bármilyen távol is volt az állat, mindig közelebb húzódott hozzá. Hozzá, aki egy rókadémon volt. De ezt soha sem tette szóvá. Tudta nagyon jól, hogy miért félt Nina ezektől az állatoktól. Hiszen nem is olyan régen ő volt az, aki megmentette a rókák hegyes fogaitól az akkor még cseppnyi kislányt.

- Nincs semmi baj, már elment –simogatta meg a lány fejét. Nina lassan kifújta a levegőt, majd a mosoly újra visszaült az arcára, mintha az előbbi pár másodperc meg sem történt volna. Felállt és a kezeit összekulcsolva nyújtózkodott egyet.

- Nem tudom, hogy miről beszélsz – tagadta le félelmeit. Nem akart gyengének tűnni. Megszámlálhatatlan alkalommal győzködte magát, hogy az erdőben élő rókákon kívül vannak sokkal veszélyesebb lények is. Az agya ezt el is fogadta, de a teste nem. Akárhányszor meglátott egy rókát, rögtön elfogta a félelem. És ezzel nem tudott mit kezdeni. Ahogy a rémálmaival sem.

Zero arca elkomorult. Nina ránézett és pár másodpercig nem szólt egy szót sem. Jól ismerte már ezt az arckifejezést. A lány keresztbe fonta a karjait és az erdőre nézett.

- Menned kell… - nem kérdésnek szánta, tudta jól rá a választ. Csak kimondta, amit mind a ketten gondoltak. Zero felállt és anélkül, hogy a szemébe nézet volna elindult vissza a ház felé. Nina persze a nyomában követte.

- Sajnálom – sóhajtotta a rókadémon.

Naná, hogy sajnálod- gondolta magában a lány, de nem mondta ki, ahogy a többi gondolatát sem, melyek sorba azok voltak: De miért?, Megint hova? , Mikor jössz vissza?, Hiszen még csak most jöttél…, Ne menj!

De már nagyon régen leszokott arról, hogy ezeket megossza Zeroval. Sosem kapott rájuk választ.

Lassan és csendben lépkedtek egymás mellett. Bár a rókadémonnak sietnie kellett volna, hiszen az istene hívatta, nem törődött vele. Egy kis késést megengedhet magának. Főleg, mivel tudta, hogy nem kis kérése lesz az urának felé. Az utóbbi időben Hiroval igen elszaladt a ló. A környező istenek ellen fordult és sorba vívta a csatáit, melyekben persze Zero a frontvonalon harcolt. És ezek már nem a szokásos kisebb csete-paték voltak, mint amikbe Hiro eddig keveredett. Vagyis Hiro familiárisai. Az évekkel ezelőtti harcok sem voltak veszélytelen, de ott általában csak néhány démonnal kellett elbánni havonta. De a mostaniak mások voltak. Seregek vívtak seregekkel. Egy kis hiba sokak életébe kerülhetett. 

A rókadémon annyira a gondolataiba merült, hogy észre sem vette, megérkeztek a kisházhoz.

Nina sértődötten és mégis dicsőségteljesen indult el az ajtó felé. Anélkül, hogy megfordult volna, egyik kezét felemelte, integetés gyanánt.

- Tudom, tudom – sóhajtott. – Hamarosan jössz – ismételte el, amit Zero szokott mindig mondani, amikor elmegy. Majd az ajtóra tette a kezét.

- Nina… - kezdett bele a rókadémon, de a lány a szavába vágott.

- És nem, nem keverem magam bajba. Már, ha bármilyen bajba is tudnám… - sóhajtott.

- Nina... - próbálkozott megint, de újfent nem sikerült befejeznie a mondatot.

- Nem, nem fogom felgyújtani a konyhát, és semmi mást sem – majd peckesen megfordult, hogy szembe nézhessen Zeroval. – Egyéb?

- Hiszen még nem is mondtam semmit – mosolyodott el a rókadémon.

- De akartál! És már ezeket az intelmeket hallottam párszor – emelte az égnek a szemeit a lány.

- Csak annyit akartam mondani, hogy vigyázz magadra – termett egy pillanat alatt Nina előtt. Megsimogatta az arcát, a lány pedig a mellkasához bújt és átölelte.

- Nem akarom, hogy menj! – mondta végül ki. Zero egy mélyet sóhajtott. Ő sem akart elmenni. De muszáj volt. Nem volt más választása. Óvatosan lefejtette magáról Nina kezeit.

- Mire észbe kapsz, már itt is leszek – mondta, bár tudta, hogy ez elég valószínűtlen.

- Akkor el sem mész – motyogta a lány, szinte csak magának. Zero megfordult és elindult az erdő egyik sarka felé.

Még mielőtt elveszthette volna szem elől, Nina még halkan utána szólt, tudván, hogy úgy is hallja a rókadémon.

- Te is vigyázz magadra! – Zero egy pillanatra megállt, hátrafordult és egy mosoly keretében bólintott, majd eltűnt a fák között.

Nina sokáig nézte azt a helyet, ahol a rókadémonja eltűnt.

*           *           *

- Francba – térdelt le Zero miközben az oldalán tátongó sebhez kapta a kezét. – Mégis mi a fészkes fenét keresel itt Kirara? – szórt szinte villámokat a szeme az előtte álló ijedt lányra.

- Én csak, én… - halkult el a hangja, majd összeszedte és kihúzta magát. – Az mellékes, hadd nézzem meg a sebeidet – lépett közelebb a rókadémonhoz. A legsúlyosabb sérülés egyértelműen az oldalán lévő mély és hosszú vágás volt. Kirara keze egy pillanatra megállt a levegőben, amikor végig gondolta, hogy az a seb neki volt köszönhető. De a bűntudatát egy kicsit a háttérbe szorította és elkezdte ellátni Zero sérüléseit. Amikor a keze a bőréhez ért, a rókadémon felszisszent.

- Sajnálom – motyogta Kirara.

- Te halál komolyan nem vagy normális! – korholta még mindig a lányt.

Kirara jól tudta, hogy hibát követett el. De féltette Zerot, és az utóbbi hónapokban nem is látta. Azt gondolta megsérült, így, amikor hallotta, hogy a szomszéd falu szélén látták, gondolkodás nélkül elindult a faluba. Arra aztán végképp nem számítva, hogy éppen egy csata kellős közepén fogja magát találni. Szó szerint a közepén. Zeronak köszönhette, hogy a teste még mindig egy részben, és nem kettőben volt. Az utolsó pillanatban rántotta el a lányt, aminek a következménye az oldalán végigfutó mély seb volt.

- Mégis kik voltak ők? – nézett körbe a lány a mellettük elterülő holttesteken. Soha életében nem látta még ezeket a démonokat, de a fegyvereik és a technikájuk alapján, képzett harcosok voltak. Kirarát persze annyira nem érdekelte, hogy Zero kiket, és hogyan öl meg, de el akarta terelni a figyelmét a sérüléséről és a saját bénaságáról.

- Egy isten familiárisai – komorodott el Zero hangja.

- Sosem értettem, hogy az istenek harcait, miért a démonok vívják meg…

A rókadémon erre nem válaszolt egy ideig. Miután a lány kitisztította a sebét, csak akkor szólalt meg.

- A démonok önszántukból választják, hogy az istenek szolgálatába állnak – nézett egy távoli pontra. Igaza volt, és ezt Kirara is tudta jól. A szerződéshez mind a két fél beleegyezése kell. Amit viszont nem tudott, hogy oly sok évvel ezelőtt Zero mégis miért egyezet bele a szerződésbe.

És, ha a rókadémonon múlik, soha nem is fogja a lány megtudni. 

3. fejezet A világ (?)

- Már megint késik… - fortyogott magában a lány. Az asztalra nézett. Szépen meg volt terítve, az evőeszközök tökéletesen voltak elhelyezve a tányérok körül, a középen lévő kis virágcsokor pedig jó hangulatot adott egy kései ebédnek. Feltéve, ha az ember éppen nem forrt a mérgében, mert ő nem késői ebédet akart. A lány már evett, és most minden erejét összegyűjtötte ahhoz, hogy megszidja a hamarosan belépő személyt. Ezzel azonban várnia kellett.
Már jócskán vacsoraidőn túl jött el az a pillanat, amikor az ajtó nyikorgása jelezte, hogy végre megjött az a személy, akire a lány már úgy várt. 

- Szia Ni.. – kezdett volna bele, ha éppen nem vágnak hozzá egy párnát köszönés közben.

- Elkéstél! – nézett rá Nina szúrós szemekkel, amikkel, ha ölni tudott volna, az előtte álló rókadémon már nem élt volna.

- Tudom, tudom… - sóhajtott mélyet Zero. – És sajnálom is – nézett a lányra világmegváltó szemekkel.

Nina farkasszemet nézett vele, majd egyik ujját felemelte és a fejével együtt rázta, míg válaszolt.

- A-a-a. A héten már harmadszor késel el – leült az asztal körül elhelyezett szék egyikére és karba tette a kezeit. - Ezt nem úszód meg egy bocsánatkéréssel! – próbált olyan komoly arcot vágni, mint még soha. Zero erre elnevette magát. Felvette a földre esett párnát, és az asztalra tette, nem törődve azzal, hogy az egyáltalán nem odavaló. Tudta jól, hogy Nina csak azért hozta az ebédlőbe, hogy aztán üdvözlés képpen hozzávághassa. Hát vigye is csak ő vissza.

- Merő kedvesség vagy – mormolta még mindig mosolyogva a rókadémon. Nina egy mélyet sóhajtott, majd a szemével a párnára nézett.

- Örülj neki, hogy nem egy lábost dobtam – emelte az égnek a szemét, majd azonnal vissza is fordult a figyelme az előtte álló alakra. – Különben is, ne próbáld elterelni a témát!

Zero helyet foglalt a lánnyal szembeni széken. Nina most jó alaposan végig mérhette. Új  kötések voltak a rókadámon kezén.  Olyan csatákról, amikről Nina nem tudhatott. Hiába kérdezte bármikor is Zerot, hogy honnan vannak a sebei, választ soha sem kapott. Ahogy elég sok dologra nem.

- Pár éve még csak fel sem tudtál volna emelni egy lábost – mosolyodott el Zero az emlékén. Persze az a pár év, már inkább egy évtized volt. Nina azóta szépen felcseperedett. Hosszú szőke haja már a derekáig ért, és sehogy sem lehetett rávenni, hogy levágja. – Különben is, mióta is nevezed ezt ruhának? – mutatott a rókadémon a lányon található anyagra. Nina végig nézett magán. Egy kék anyagból készült ruhát vágott szét, és varrt úgy, hogy az neki tetsszen. A felső része csak a mellét takarta, jól hozzásimulva testéhez, míg az alsó részét úgy vágta, mint egy szoknyát, jó nagy kivágásokkal a combjai mentén. A szegélyét piros anyaggal varrta be.

- A te hibád – vont vállat a lány. – Te tanítottál meg varrni.

Ahogy minden mást is Zero tanított neki. Nina soha senki mással nem találkozott. Kivéve az erdőben élő állatokat.

- Na és mi bánta? Ágynemű? Esetleg egy terítő – nevetett fel a rókadémon.

- Ha ennyire tudni akarod akkor egy… Várjunk! – hirtelen felállt és mind a két kezét az asztalra téve előre hajolt. – Azt mondtam, hogy ne tereld el a témát – egy ideig mind a ketten csendben figyelték a másikat. Mind a ketten tudták, hogy milyen beszélgetés fog másodperceken belül elkezdődni. Ezt a csatát már olyan sokszor megvívták, és mindig ugyan olyan eredménnyel. Mélyen egymás szemébe néztek – Ha…- kezdett bele Nina, és mikor nem vágott közbe, gyorsan folytatta is. – Ha magaddal vinnél, nem kéne itthon várjalak, és nem is késnél el és… - de itt elhalkult a hangja. Zero fekete szeme, szinte szikrákat szórt.

- Nem! – mondta ellentmondás nem tűrő hangon. Nina lassan visszahuppant a helyére.

- Nem várhatod el, hogy itt éljem le az életemet – mondta olyan halkan, hogy szinte ő sem hallotta a saját hangját.

- Erről nem nyitok újabb vitát! – állt fel Zero az asztaltól.

- Soha nem nyitsz vitát – csattan ki a lány. Ő is felpattant a székéről. – Ahogy semmi másról sem, ami a másik világgal kapcsolatos. Vagyis inkább a világgal. A világgal, amiről én semmit sem tudok.

- De én igen! – szemei megváltoztak. Már nem dühös volt, sokkal inkább szomorú. Nina hangosan fújt egyet. Inkább veszekedett volna még egy sort Zeroval, mintsem ezekbe a szemekbe nézzen.

- Nem tudhatod, hogy én mit gondolok. Az én döntésem saját véleményt nyilvánítani! – lépett el az asztalától.

- Nina… - szólt utána a rókadémon, de a lány nem is figyelt rá. Helyette bevonult a szobájába. Zero nem ment utána. Pár óra és kijön magától. Mindig ez van. Utána nem beszélnek a veszekedésről. Egészen addig, míg újra elő nem kerül ez a téma.

Zero visszaült a székbe és dühösen karba tette a kezeit. Dühös volt, de nem a lányra, hanem magára. Jó indokai voltak, hogy Ninát soha nem vitte ki a démonok világába, de ezek az indokok leginkább önzőek voltak. Mert persze féltette a lányt a kinti világtól, de nem ez volt a fő oka, hogy nem engedte meg neki, hogy elhagyja az erdőt. Sokkal inkább félt attól, hogy a lány megtudja az igazságot róla. Hogy ő nem éppen egy szent démon. Sőt…Félt attól, hogy Nina az  igazság hallatán elfordulna tőle. Hiszen a lány egy légynek sem tudna ártani.  Mi történne, ha megtudná, hogy az ember, aki felnevelte, igazából napi szinten gyilkolja le a démonokat?

Óvatosan végig húzta a kezeit az új kötéseken a csuklóján, amiket egy farkadémon hagyott rajta. Még friss volt a seb, pár órával ezelőtt szerezte. Ez a démon volt az oka, hogy elkésett. Nem gondolta volna, hogy a démon ilyen erős lesz, és hogy ennyi időbe telik levernie.

Nina szobája felé nézett. Újabban igen kevés időt tölthetett el a lánnyal. Az istene meglehetősen bonyolult és hosszú feladatokat bízott rá, így igencsak nehéz volt neki akár egy-egy napra is elszöknie a valóság elől. És nem akarta elpocsékolni az időt, amit a lánnyal tölthetett. Felállt és bekopogott Nina ajtaján.

- Szeretnél még egy kicsit duzzogni, vagy inkább eljössz velem a tóhoz? – az ajtó varázsütésre kivágódott. Nina csillogó szemekkel nézett rá, miközben erőteljesen bólogatott. Zero elmosolyodott. Tudta, hogy aljas húzás volt tőle. Nina imádott a tónál lenni, és minden lehetőséget kihasznált, hogy odamessen. Tudta, hogy, ha ezt hozza fel választásnak, a lány egyből bele fog egyezni.

Nina kikerülte a rókadémont és máris az ajtónál állt. Tengerkék szemével Zerot vizslatta.

- Mire várunk még? – kérdezte lehengerlő mosollyal az arcán.

- Nem öltözöl át? – tette karba kezeit Zero. A néhány perccel ezelőtti veszekedésnek már nyoma sem volt.

- Eltaláltad – nyitotta ki az ajtót a lány. – Nem!- majd mosolyogva kilépett.

Zero nevetve követte.